Amíg élek, remélek

Elérkezett a szülinapom, amely egyben Alain (ex-Alain) névnapja is.

Napok óta ólálkodik bennem a kisördög, és azt sugdossa, sőt az utóbbi napokban azt ordibálja, hogy „köszöntsd fel! Köszöntsd fel!”

Az eszem pedig megint hiába dübörög, hogy semmi értelme, a lelkem továbbra is erősebb, és valamiért olyan érzés kerülgetett, hogy örülni fog neki, és picit mosolyog majd, miközben olvassa...

Írtam egy kis vicces-vidám-kedves verset, nem kesergőst, nem visszasíróst, csupán a névnapjára felköszöntőset.

Kozmetikáztam, faragtam, tupiroztam, hogy megfelelő csomagolása legyen,majd kitöröltem, újra írtam, újra zsűriztem, tanakodtam, hogy mi legyen, küldjem-e vagy sem, aztán ezt még úgy 3x eljátszottam, majd megnyomtam a SEND gombot….

Aztán csak váááááártam, és vááááártam… órákon keresztül… egyre sivárabb hangulatban, egyre inkább belesüppedve a csalódottság érzésébe.

Ez most megint nem jött be.

Opciók:

1. Meg se kapta (én marha, nem elküldtem még egyszer, biztos ami biztos alapon?!) Pfffff… :(
2. Megkapta, elolvasta, de nyomta is azzal a lendülettel a „delete”-t miközben arra gondolt: „ez már megint mit akar, és minek, hiszen megmondtam, hogy itt a vége, fusson véle”
3. Megkapta, tetszett is neki, de mivel pasi, és elszánt, és kemény, mint a kő, sőt, mint a gyémánt… és egyszer már nemet mondott, hát inkább válaszra se méltat, értsek a szóból, azaz a szótlanságból. Na igen, a nem válaszolás is egyfajta válasz, tudhatnám.

Az én szülinapom viszont ezzel el is baltázta kellőképpen, de legalábbis jó nagy árnyékot vetít rá. Pedig örülnöm kellene, hiszen más körökben örülnek nekem, és szeretve vagyok, és boldognak kellene lennem. Mégis fáj odabent. Nagyon. Mert így olyan, mintha az a néhány szép hét is feledésbe merülne, kitörlődött volna, és már semmit sem jelentene.  A múltat is megsemmisítve.

Pedig egy „Köszönöm”-mel is beértem volna, és az pont az a fajta rövid válasz, amiből szintén értek, és nem írok rá többet semmit. De mégis jobb, mint a semmi. Persze, lehet, hogy ezt csak a női agyam gondolja így, és a pasik homlok-egyenest  ellenkezőleg vélekednek erről.
De ezt már sose fogom megtudni.
Nem így szándékoztam eltölteni a mai napot, de persze magamnak csináltam.

 Happy Birthday Mrs. Spero!

….mint fájdalomcsillapító.

Jelenleg csak ez tart életben, és tesz képessé tovább élni a mindennapokat.
Fájdalmas minden perc.  Nem vagyok az a kemény és erős típus, akin semmi sem látszik.
Nem tudom titkolni, ha valaminek örülök, vagy ha valami bánt. Különösen, ha az ekkora teher a lelkemben.
Márpedig otthon nem láthatják, nem tudhatják, hogy mi okozza a rossz kedvet, amit fáradtságnak gondolnak.
A nappalok még csak csak eltelnek valahogy. Munkaterápiával. De az esték, az éjszakák, és a hajnalok a legaljasabb módon éreztetik, hogy ez bizony nem álom, ez a rideg, és szívet tépő valóság.
Ha vele álmodom, még rosszabb. Márpedig betolakodik az álmaimba, nem hagy nyugodni.
Az ébredés így még elviselhetetlenebb.

Nem vagyok képes felfogni, elhinni, pedig valamiképpen el kell hessegetnem a gondolataim Alainről. Borzasztóan akarom én is, de egyszerűen nem megy. Itt zakatol bennem minden leírt, vagy mondott gondolata, mondata, szavai, a hangja.
Elraktam minden levelet és fényképet egy nehezen elérhető mappába (kitörölni nem volt erőm), és a környékére se merek kattintani, nem kínozom magam ilyesmivel. Tudom, hogy úgy még nehezebb lenne, ezért rá se nézek. De úgy tűnik, ez halovány és gyenge kísérlet, mert ettől függetlenül is itt van bennem a nap minden percében, és hallom a hangját, nyitott szemmel is látom magam előtt, és ha lehunyom a szemem, csak még rosszabb.

 El kell felejtenem.
A Randi elmaradt…. Ergo a nász is. Nem csak halasztva, örökre törölve.
 Nem is tudom mi a jobb, hogy nem történt meg, és legalább az érintéséről nincsenek emlékeim, nem hagyott nyomot a bőrömön, nem maradt az illata az orromban. Talán úgy még keservesebben fájna.

Cafatokra téphetem a képzelt forgatókönyvet. Sosem leszek benne szereplő. Rohadtul, mocskosul fáj. Nem vígasztal semmi. Tudom, persze, az idő majd feledteti. Ezt utólag már könnyebb belátni, de még nincs utólag.
Még bőven benne vagyok, nyakig, sőt a fejem búbjáig.

Vajon valóban el fog ez múlni valaha? Vagy épp amiatt leszek képtelen elfelejteni, és túllépni rajta, hogy beteljesületlen terv és álom marad, egy ábránd, amit kergettem, és amit fejben kergethetek csak tovább?! Nem lett volna jobb, ha megtörténik mégis?
Lehet, hogy lett volna valami kiábrándító esetleg, amibe lehet kapaszkodni, hogy mégsem lett volna tökéletes. Ez is elég gyenge kapaszkodó. Amilyen lelki állapotban léteztünk, el se tudom képzelni, hogy bármi is megtörte volna az idillt.
Persze a valóság sokszor kegyetlenebb, és lehetett volna bármi apróság, vagy nem apróság, ami miatt mégsem működik köztünk a takaró alatti üzemmód. Ezt már sosem fogom megtudni.

Nem szabadna táplálnom ezt az érzést, ezeket a gondolatokat. Ha valamibe nem fektetünk energiát, nem tápláljuk, az előbb utóbb elcsendesül, elmúlik. Mikor lesz már az előbb-utóbb?! Mennyi idő ez? Hetek, hónapok, évek? Megélem ép ésszel, ép lélekkel?

 …………

Vissza kell fordulnom a valóság felé, az életem felé, amit választottam tizenegynéhány éve. Arra kell koncentrálnom, azt kell jobbá tennem. Rá kell jönnöm, mi vezetett idáig, miért kellett ez nekem, mi hiányzott, mi indított el a mellékúton, mit nem kapok meg, vagy mi a baj velem? Nem voltam én ilyen sosem, sőt! Mi történt velem, bennem? Hogyan tudom ezt visszafordítani, mit kellene tennem?

A párom iránt szeretném ezt érezni, de nem megy parancsszóra. Akarom. De az érzések nem így működnek bennem. Az eszem akarja, nagyon. Szeretném, ha minden a régi volna köztünk. Az érzés is. Hogyan lehet jobbá tenni? Keresem a választ, az utat, az eszközt.

Remélem még időben megtalálom….

Megint hétvége…. Veszettül lassan telik…. Várom a leveleit, az üzeneteit, várom, hátha talál valami kifogást, amivel egyedül maradhat, és fel tud hívni. De semmi. Talán majd este – mondogatom magamat is bíztatva. De továbbra se jön hír tőle.

Újabb hullámvasút. Vajon mi történik ott? Mi történhet? A hétvégék mindig visszarántanak minket valamiféle kezdeti állapotba. Hétfőn óvatosan, félve szoktam várni az első bejelentkezést. Talán majd vasárnap szakít időt, hogy üzenjen. Remélem nincs semmi baj?! Aggódom.

5percenként lesegetem a leveleket, az üzeneteket, hogy van-e térerő, működik-e minden, ahogy kell. Működik. Nem a telefon a hibás. Hiába okos. Vánszorognak a percek.

Törődnöm kell nekem is a családdal. Megyek, palacsintát sütök. Gyenge próbálkozásnak tűnik, az első kettőt simán elégetem. Hiába, nem szerelmes léleknek-agynak való ez a tevékenység. Itt figyelni kell, koncentrálni, nem lehet elkalandozni. Nagyon igyekszem. Belejövök. Egész jól működik az elterelő hadművelet, már két serpenyővel dobálgatom felváltva. Hurrá, kezdek kicsit kizökkenni az aggódásból. Csakhogy 30 darab után vége ennek is, lassan visszakúszik a hiányérzet, a vészjósló fájdalom, és ragaszkodik hozzám, nem hagy magamra, ott lüktet a fejemben, a lelkemben, és egyre mélyebbre kúszik.

Se levél, se üzenet. Éjszaka sem alszom. Ahányszor felébredek, annyiszor nézem meg a telefonom. Aztán egyszer csak megérkezik.

Rövid, és kapkodós, csak pár mondat tájékoztatásul, hidegen, hogy lebukott, és próbálja szépíteni a helyzetet, majd másnap megírja, hogy mi történt, most csak ennyi. Kalapál a szivem. Nem tudok elaludni. Jár az agyam. Mi történhetett, és hogyan?! Hiszen nem is beszéltünk, nem is írtunk egymásnak egész hétvégén. Rettegek, és bizakodom egyszerre. talán nincs nagy baj. Talán majd másnap megírja, hogy köztünk minden oké, csak óvatosabbnak kell lennie. Próbálok megnyugodni, és higgadtan várni a reggelt. Képtelenségnek tűnik.

Reggel is csak egy levél érkezik. Egy régi levél valahogy megmaradt, és ez okozta a lebukást. Ami azonban komoly változásokat idézett elő, nagy beszélgetéseket, és hatalmas fordulatot a kettőjük kapcsolatában. És ez a fordulat mindent felborított. Az ő kapcsolatuk javára. Ezért velem meg kell szakítania minden kapcsolatot. Így tisztességes. Jó volt, szép volt, örült nekem, de most elbúcsúzik, többet én se jelentkezzek. Sajnálja. Nem fog elfelejteni, de ennyi volt. Hogy tudott lebukni?!

A sors fájdalmas operációval készül kiamputálni a lelkemből a legérzékenyebb darabot, ami nélkül lehetetlenség élni, létezni.

Ezer tűvel szurkálják a fejem, ég a szemem, kiszáradt a torkom, és a gombóc a gyomromban egyre csak növekszik, kezdi kinőni a belsőmet.Tolakodik felfelé, ki akar jönni a torkomon. 
EZ NEM LEHET!!!!!! Nem lehet, hogy csak ennyi volt, hogy vége is?!?!?!?!!?!? 
Muszáj hallanom, nem tudok erre mit írni hirtelen. Ki kell menekülnöm a levegőre.

Felhívom. Alig tudok megszólalni. Nem is tudom hirtelen mit mondjak.

Ő szólal meg először. De…. Hova lett a melegség a hangjából? Mi ez a rideg, elutasító hang tőle? Mi tudott így megváltozni 2 nap alatt? 
Kemény, és céltudatos, és elszánt. Ezt most nem tudja folytatni. Nem lenne szép tőle, ha áltatna bármivel.
Komoly változások történtek, amiknek örül, és tetszik neki, és szeretné megpróbálni helyrehozni a kapcsolatukat. 
Megértem. Szép tőle. Elfogadom. Mi mást tehetnék.
Bárcsak én lennék a párja helyében. Még ezt is értékelem benne, és szerethető érte. De közben én belepusztulok.

Ha leteszem a telefont, többé nem beszélünk, többé nem hallom a hangját, többé nincs levél, nincs üzenet, nincs semmi. Csak a nagy szürke üresség.

Hogy tud ekkorát változni ilyen rövid idő alatt? Hogy tud így elmúlni? Mintha csak elzárták volna benne a lángot, ami pedig szinte már az egekig ért. . Bennem pedig test-és lélek-szerte III.fokú égési sérüléseket okoz. Maradandóakat!

Vége! Minden elsötétült. Nem látok. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, csordogálnak, és nem tudom hogyan tovább,és merre.

A „földiekkel játszó égi tünemény” az égi magasságokból, a szakadék legmélyére pottyant, és gyógyíthatatlanul összetört, az életre alkalmatlanná vált.

Kevés, hogy csak írásban vagyunk szerelmesek. Alaint akarom. Keresztül-kasul, szőröstül-bőröstül, mosolygósan, morcosan, fáradtan, vidáman, nyűgösen, kedvesen, gyengéden, vadul, illatosan, piszkosan, mindegy milyen módon, és állapotban, de velem legyen.

Érezni akarom. Fogni a kezét, látni a szemét, magamon érezni a tekintetét, hallani a lélegzetét, a hangját, ahogy a fülembe suttogja azokat a gyönyörűséges, lelkemet simogató szavakat, amiket eddig csak leírt.

Vágyom az érintésére, pont úgy, ahogy már kész forgatókönyvet írtunk egymásnak… az ujjai érintésére, a simogatásra, az ölelésére, ahogy magához szorít, és csak ölelkezünk csendben, szavak sem kellenek… tudjuk mire gondol a másik. Érezzük.

Megrészegülve, mámorosan, hogy az az emésztően fájó vonzalom, ami már őrületté akart változni, végre kézzel fogható, átölelhető, megcsókolható. 
Mellette szeretnék ébredni, hozzábújni, hogy ne csak az első gondolatom legyen ébredéskor, hanem ott szuszogjon mellettem, nézhessem, ahogyan alszik, ahogyan ébrenlét és álom közötti állapotban létezik hajnalban, ahogy minden mozdulatomra megrezdül, és közelebb húz magához.
Egymásba gabalyodva aludni, hogy ne tudjam hol kezdődik ő, és hol végződök én, és megállítani az időt, hogy sose kelljen eleresztenem többé.

 De mindez egyelőre csak ábránd, egy be nem teljesült álom, amit nap mint nap, éjről éjre újra meg újra álmodom.

Ha meghallom a hangját, összerándul a gyomrom, és beleremeg minden porcikám, és egyre nehezebben viselem a távolságot, a várakozást,  a „türelmesnek kell lenni”-t.

Jöhetnek az elcsépelt bölcsességek, miszerint minél tovább várunk valamire, annál jobban értékeljük, amikor megkapjuk, és annál édesebb a beteljesülés. Blablabla… Túl vagyok már ezen a ponton is. Mást sem csinálok, csak várok, várok, és várok, rendületlenül, töretlen kitartással.

 Nevezhetném szimplán Alanynak is, vagy LN-nek rövidítve, de az Alain mégiscsak vonzóbb, pláne azoknak, akik ennek hallatán-láttán Delonra asszociálnak.

Alain lett a nappalom, az éjszakám, minden gondolatom. Ha épp nem beszéltünk, az sms-ekbe merültem, vagy a leveleinek olvasgatásába, vagy csak simán ábrándoztam, álmodoztam, és természetesen mindenfélét elképzeltem.

 Persze az is igaz, ha az ember nem hagyja magát, akkor az érzéseket is lehet szabályozni, irányítani, tudatosan nem táplálni, elnyomni.
Van azonban az az eset, amikor hiába minden erőfeszítés, nem sikerül. Csak tolakodnak azok a fránya, oda nem illő érzések, gondolatok, és befészkelik magukat jó mélyre az ember lelkébe.

Mit lehet ilyenkor tenni? – egész mással kell foglalkozni – hangzik a szakszerű jó tanács.
No igen, ez ideig óráig hatékony is. Munkaterápia, és társai. Barátokkal, barátnőkkel találkozás, sportolás, de intenzíven, izzasztósan, hogy a feszültséggel együtt hátha a kóros és zavaró érzések is távoznak az izzadsággal együtt.

Igyekeztem mindezt a feltörő szeretet a saját családomra szórni, szó se róla, jutott belőle nekik is bőven, hiszen extra adagban termett újabb és újabb adag bennem az endorfinból.
Csakhogy ettől még a tiltott gyümölcs vonzó maradt továbbra is, én pedig nem tudtam ellenállni.

 Lehet merengeni rajta, hogy mi váltotta ki, és miért, mi hiányozhatott vajon, ami miatt erre kanyarodtam, és egyéb filozofálgatásokba, magyarázatokba csomagolni a tényeket, de ez mit sem változtatott az állapotomon, a lelkemben dúló viharos érzéseken. Ha valaki meg tudja mondani, mitől alakul ki bennünk a szerelem valaki iránt, akaratunk ellenére, az maga a csoda, és várom a megfejtést, árulja el nekem.

A kezdeti szikra lángra lobbant, és erőteljesen égni kezdett, lobogva, forrva, napról napra erősödve, míg végül az egekig csaptak a lángok. Nem volt viszonzatlan az érzés, ami csak fokozta a lelkesedésem, és a bennem fortyogó, már amúgy is erdőtűzbe átcsapó lángokat.
Ahogy Alainnel egyre többet beszélgettünk, leveleztünk, egyre nagyobbra duzzadt, és visszavonhatatlanná vált az iránta érzett szeretet-szerelem. Épült az ábránd, ahogy a lángok is nőttek egyre magasabbra.

Gyönyörűséges érzéseket, szavakat kaptam, Alain még verset is nekem. Fickándoztam a szerelemben, és ringatóztam a hullámain, hagytam hogy sodorjon ez a pompás, óceáni mélyen jól eső, zsibbasztós, bizsergős, gyomromba nyilallós érzés, és azt kívántam, sose érjen véget. 

Ez az érzés minden mást elnyomott bennem. Még a lelkiismeret furdalást is. Nem éreztem rosszul magam.
 Borzasztó tapintatosan bántunk egymás családi életével, vigyáztunk, hogy ne nagyon kerüljön szóba, csak amennyire nagyon muszáj, ha valamit igazán meg akartunk osztani egymással, azért azt elmeséltük.
 Persze az eszem továbbra is szüntelenül óvott, figyelmeztetett, hogy nem lesz ennek jó vége, és fejezzem be, még most zárjam takarékra magam, de képtelen voltam, nem akartam. Nem akartam, hogy véget érjen, ami épp csak elkezdődött, és csodálatosan fantasztikus, tizenakárhányéve eldugott érzéseket csalt elő belőlem.

Talán erre mondják, hogy aki szerelmes, eszét veszti, és kicsit őrült lesz, nem tud józanul gondolkodni. Az észérvek itt nem nyomtak a latban sokat, a részegült szívem bizonyult erősebbnek a harcban, és legyőzte a józan eszem. 
Ebben az állapotban már sort kerítettünk volna a találkára is, ha nem választ el minket egymástól óriási távolság.
Így aztán csak tervezgettük a találkozót,és ahogy teltek múltak a napok, egyre türelmetlenebbül vártuk a kitűzött dátum elérkezését, és egyre elviselhetetlenebbé vált a sóvárgás, a vágyakozás, de közben édes kín volt mindez, élveztük minden percét.

Természetesen szívünk szerint átlapoztuk volna a naptárat, hogy már ott legyünk végre egymással szemben, egymás karjaiban. Elképzeltem, az első találkozást, ahogy a nyakába ugrok Alainnek, és hozzábújok, hogy érezzem a lélegzetvételeit is, és a szájára tapadok, hogy végre beteljesüljön az álomnak egy kicsiny része, rögtön abban a pillanatban, ahogy meglátom. 

A hétvégék szörnyen lassan, csigatempóban teltek Alain nélkül. Ólomlábakon vánszorgott az idő, míg amikor beszélgettünk, perceknek tűntek az órák is. De ez már csak így van a szerelemben, ez még nem okozott meglepetés.
Minden reggel azt vártam, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy csilingeljen az sms, vagy villogjon az e-mail.
Az otthon töltött időszakok kicsit mindig visszarántottak minket a földre, de napközben újra a magasba szöktek a lángok, és estére az egekben jártam. A hétvégék hatványozottan hullámvasútra emlékeztettek, amit pedig sosem kedveltem. De ez még belefért az izgalomba...

No de Ki Nyer Ma?

A józan ész, vagy a kevésbé józan, de erősen érző lélek?

Magam is meg tudom lepni. Sőt, felháborítom magam. Pontosabban éppen a fent írtak szerint, a józan eszem kiabál a lelkemmel.  Ugyanis valami olyasmit érez, amit magam is elítéltem azelőtt, hogy belepottyantam ebbe a helyzetbe.De ez már az okozat. Az ok az „Ab ovo” bejegyzésben már kifejtésre került valamelyest.

 Az érzés pedig jött, sőt, berobbant, váratlanul, hívatlanul. És azóta is itt sündörög bennem. Alapvetően az a fajta vagyok, aki roppant hűséges, tizenévig rá se  néztem a páromon kívül másra, és nem is hiányzott rajta kívül senki, és semmi. Nem a szex vezérel, hanem az érzések, amit a lelkem diktál.

Mivel eddig nem volt ezzel problémám, most teljesen új volt számomra ez a felismerés, és helyzet.  Mindig is távol állt tőlem, hogy családos emberek életét felforgassam, vagy akár csak nős férfivel kezdjek. Mégis megtörtént. 

Bevallom, teljes mértékben az én hibámból. Pontosabban, én alakítottam így, én akartam. Mert ahogy említettem, váratlanul, engem is meglepve lopakodott be a lelkembe a – ki kell, hogy mondjam – szerelmes érzés valaki iránt, aki iránt nem lett volna szabad.
Baráti levelezésnek indult, és heteken-hónapokon keresztül az is volt. Igazán jó baráti kapcsolatnak kezdtem érezni. Az a fajta, amikor az ember szívesen megosztja a dolgait a másikkal.  Egy olyan másikkal, aki igazán jó lelkű, kedves, értelmes, segítőkész és önzetlen, életrevaló, talpraesett, aki manapság fehér hollónak számít.
Úgy éreztem, hogy sok a közös vonás, hasonlóan gondolkodunk, még az írási stílusunk is hasonló volt, a humorunk is, az értékrendünk is. Szóval, mintha már sokkal régebb óta ismernénk egymást.

 Aztán egyszer csak olyan irányt vettek az érzéseim, amikre már nem tudtam ráfogni, hogy pusztán baráti érzelmek vezérelnek. Kezdett hiányozni a levelezés. Ha pár nap üresjárat adódott, levélmentesen, elszontyolodtam. Ha levél érkezett, tüzijátékot szórt a szívem örömében. A sorok között megbújva pedig úgy éreztem, hogy a levelezőtárs is kicsit lelkesebb, mint azelőtt, felfedezni véltem kétértelmű mondatokat, amik akár félre is érthetőek. Hangot adtam ugyan az örömömnek, de csak óvatosan.

 Majd hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már nem csak levelezünk, hanem telefonszámot is cseréltünk,és egy másfél órás telefonálás után nem igazán tudtam azzal hitegetni magam, hogy ez még mindig csak baráti kapcsolat. Ott motoszkált az a fura bizsergős érzés, ami a gyomromba is beköltözött! Utolért, hiába is hessegettem másfelé, ragaszkodott az én gyomromhoz, az én lelkemhez. Még 1 telefonbeszélgetés zajlott nagyjából barátian, de a végére már ott is árulkodó jelek lettek, amik inkább a mérleg másik serpenyőjét nehezítették, a szerelemét.

Begyorsultak az események, már nem csak levelezés zajlott, hanem smsek, telefonálások, és a gyakoriságuk is viharos gyorsasággal emelkedett...

Kezdetben volt a nagy szerelem. Sőt, A Nagy Szerelem ,az a piros betűs fajta. Nagy Ő, Igazi, rózsaszín szemüveg, varázslat, káprázat, és minden velejárója. Mi majd együtt öregszünk meg, egymás karjaiban – gondoltam bő hat éven keresztül.… egy ideig ez így is ment.

 Egészen addig, míg a régóta vágyott, első közös pici lányunk megszületett. Akkor még nem sejtettem, hogy minden megváltozik. Azt hittem (azt akartam hinni), hogy csak a kezdeti stádium nehéz, az a bizonyos első hat hét, vagy három hónap…. Stopperral mértem az időt, mikor telik le. Letelt. Az idő. Azonban semmi sem változott. Illetve DE, egyre távolabb kerültünk, egyre fáradtabbak lettünk, egyre idegesebbek. Nemcsak a gyerekkel, később egymással is.

 Azelőtt egy hangos szó nem hangzott el közöttünk. Ezzel szemben szinte hetente előfordultak viták, koccanások, surlódások, amik egyre komolyabbá váltak. Mi meg csak távolodunk egymástól. Persze időnként azért vissza-visszatér az a régi kellemes érzés, amikor még minden szép és varázslatos volt, de egyre rövidebb időre.

 Homokba dughatom a fejem, és tehetek úgy, mintha nem lenne. Egy darabig biztosan ez is működne. De meddig? És van-e értelme?!

Mi a jobb, ha az ember tűr, és nem vesz tudomást a mókuskerékről, ami lassan elnyeli, felemészti, vagy ha kitör a megszokott kerékvágásból, és próbál reformálni, változtatni?! Ki sérül benne jobban? Mi a fontosabb? Saját magunk, vagy a család, sőt, a gyerek boldogsága? Meddig tartsuk fenn azt a látszatot, hogy mi az irigylésre méltó, boldog, kiegyensúlyozott, harmónikus család vagyunk, nincsenek zord napok, konfliktusok, összezördülések?! Vagy jobb lesz ez még valóban, csak ezt az átmeneti borús időszakot kell túlélni!? Melyikben higyjünk? Mi választunk, de csak hittel lehet választani. Én örök optimista vagyok, és remélek, és bízom benne, hogy ha nem is lesz már olyan, mint régen, még jó lehet az élet együtt, és örömünket leljük egymásban.

 Miért van az, hogy én elfogadom a párom a hibáival együtt, és bár igaz, én is dühöngök rajta olykor, de szerintem egy tizenéves kapcsolatba belefér, hogy néha igenis van némi veszekedés, egyet nem értés, ő viszont csak végletekben tud gondolkodni, mint egy idealista?!?!

Félreértés ne essék, szeretjük egymást, és összetartunk, csak néha úgy érzem, mindez csak a kirakat, és a valóság cseppet sem rózsaszín. Sőt! Sikerül megbántanunk egymást, szándékunk ellenére, és ez kommunikációs gondokra is utalhat, de valami nem kerek, azt érezzük mindketten. 

 Csak nagyon jó lehet, vagy nagyon rossz, amikor már nincs közös jövő, közös cél, nem egy hajóban evezünk, és nincs is értelme az együttélésnek, csak a gyereknevelés a közös pont.

Nnna, engem ez keserít el igazán.  Mert szerintem ez nem igaz. Vannak közös célok, közös jövő. Csak másképp értékeljük a gondokat, a mindennapi nyűgöket. Én reggel korán elmegyek otthonról dolgozni, és este 7 előtt sosem érek haza, olyankor is hulla fáradtan, nyugalomra vágyva.

 Talán ezt ő másképp éli meg, hiszen nem úgy dolgozik, ahogy én.

Vagy van munka, vagy nincs. Vagy megy, vagy nem. Előnye is van, nem vitás, ő hozza el gyerkőcöt az oviból, amit én nem tudnék megoldani másképp, nyilvánvaló. Viszont talán épp ezért nem is érti, hogy mitől vagyok fáradt, hiszen „csak” ülök a gép előtt egész nap… 

 Otthon pedig vár egy hisztizős, öntörvényű, akaratos csemete, akinek hiányzom, mert kevés belőlem napi 1-2 óra, de abban az 1-2 órában is ki tudja húzni a gyufát.

Ez pedig mindhármunkat felőröl, idegessé, stresszessé tesz, joggal.

Kicsit a  22-es csapdája, vagy tyúk meg a tojás esete. Mert ugyebár ha nem lenne a hiszti, mi se válnánk idegessé…. Ő meg lehetne nyugodt, ha mi is azok volnánk…

 Kissé elkanyarodtam, szóval szerintem a közös cél és jövő ettől még nem változik, nem múlik el. Ugyanazt szeretnénk mindketten. A szürke, ideges hétköznapokban azonban nem ez kerül előtérbe, hanem a mindennapi gondok.

Természetesen anyagiak is, de ugyan kinek nincs eféle manapság?! Aki rendelkezik hitellel, az tudja miről beszélek. no és manapság kicsi az emberek azon halmaza, aki nem rendelkezik ezzel a remek kötelezettséggel.

 Mint oly sokan a fenti halmazból, mi is szemezünk a külföld lehetőségével. Ha már lépünk, lépjünk nagyot, változtassunk gyökerestől. Na igen, csak ez nem olyan egyszerű, rengeteg feltételt kell hozzá megteremteni, nem csak anyagiakat. Lehetőleg körültekintően, okosan, megfontoltan, előre gondolkodva igyekszünk majd lépni, de megelőzve a további kudarcot, tekintve hogy mi már nem hibázhatunk, mindent jól körüljárunk, utána olvasunk, érdeklődünk, hogy kiszűrjük a lehetséges hibákat. Bizonyára maradnak olyanok, amikre nem lehet előre felkészülni, hiszen ahogy a mondás is tartja, Ember tervez, Isten végez, vagy a Sors, vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja.

Becsúszhatnak nem várt problémák.

Azt gondolom, Fortuna se árt, ha készenlétbe helyezi magát azok mellett, akik ebben törik a fejüket, és nekiindulnának egy új jövőnek, új életnek. Nekünk ez még csak erős terv, de hogy mikor fog megvalósulni, még nem látom. Én már nagyon be vagyok sózva, mennék, de ezt tényleg nem lehet elkapkodni.
A párom picit leeresztett, én picit kezdem is úgy érezni, hogy talán nem is akar annyira menni, mint én. ez viszont már a közös célt ingatja, ami már kevésbé jó jel...

Talán ezért is fogtam bele ebbe a napl(op)óba, hogy a lelkem legmélyebb bugyraiban rejtőző érzéseket, gondolatokat itt leírhatom, névtelenségbe burkolózva.