Telnek-múlnak a hetek, mégsem csillapodik bennem túlzottan a fájdalom, a hiányérzet, a csalódás.
Úgy tűnik, a pokolbeli tűz tovább tart, mint a szerelem által okozott lángok lobogása.
Pedig nagyon igyekszem még mindig tudatosan nem gondolni Alainre, valamiért mégis folyton betolakodik a képbe.
Szombat délután, próbáltam kicsit lazítani/ relaxálni/meditálni, amíg a házi csendes pihenő tartott.
Szándékomban állt kicsit szundikálni nekem is, a gyerkőccel együtt. Olyan élénken, és olyan erővel zúdult rám a kép Alainről – annak ellenére, hogy sosem találkoztunk, csak képeken láthattam – és arról, ahogy ő is épp hasonló tevékenységgel tölti az idejét, mint én, hogy hiába hadakoztam, nem tűnt el a kép a szemem elől. Rágondoltam hosszú perceken keresztül, és az volt az érzésem, hogy Ő is rám gondol.
Nem tudom mi váltotta ki ezt az érzést, a tyúk, vagy tojás, mármint az én gondolataim vonzották be ezt a képet, vagy valóban rám gondolt, és azért tört rám hirtelen ilyen erővel mindez, de tény, hogy nem tudtam szabadulni tőle egész sokáig.
Beletelt úgy fél órába, amíg sikerült elterelni a gondolataim róla.
Ma reggel pedig kaptam egy smst valami ismeretlen számról, az alábbi szöveggel: „ Szia, T. vagyok, a Cs. Nálad hagyta a laptomom, ha itthon leszel, elmennék érte.”
Jajjj….milyen T.?!?!?!? de mint kiderült, csak egy gépelési hiba okán keveredett hozzám ez a szöveg.
No de miért kell nekem idegenektől, és éppen T.nevű illetőtől származó eltévedt üzenetet kapnom?!!? Miért?!
Odafent tényleg jót röhögnek rajtam a markukba!!! Mert nekem a T.láttán olyat nyilallt a gyomromba, hogy majd összerogytam.
Mi jöhet még!? Hány T.-be fogok beleszaladni, hogy még véletlenül se sikerüljön kiverni a fejemből Alaint?
Biztos jól szórakoznak a nyomoromon odafent, de jobb lenne, ha inkább arra segítenének rájönni, hogy mi a bánatos fenéért volt nekem erre a tapasztalatra szükségem?!
Valami tanulni valóm akadt belőle gondolom, vagy valami oka kellett legyen, hogy épp akkor, épp vele, épp így…. De MI?!?!
Az Ő részéről persze simán megvan a megfejtés, azt látom, nem kellett sokat tanakodnom rajta, hamar összeraktam, hogy neki(k) miért volt erre (pontosabban az általam alakított helyzetre) szükségük. Csak épp a saját részemről nem jövök rá, hogy MIÉRT…
Tovább gondolva, néha az jut eszembe, hogy nem lehet ennyi… nem intéződhet el ennyivel a dolog… ez így annyira értelmetlen számomra, hangsúlyozottan számomra, az ő számukra volt értelme. Ha nem is most, de valamikor, valahogyan kell hogy legyen bármiféle folytatása ennek, amiből majd számomra is kiderül, hogy mi volt illetve mi vele a cél. Így most egy félbetört, befejezetlen történet.
Mint amikor a film felénél abbamarad a történet, és kiírják, hogy „folytatása következik”… majd valamikor, egy másik időpontban.
Hát most én is kicsit így érzem magam.
Nálam öregebb, és okosabb bölcsek szerint minden találkozásnak célja van, és mindenki éppen akkor, éppen ott, éppen úgy jön majd szembe velünk, amikor nekünk arra szükségünk van, vagy dolgunk van egymással.
Remélem még ebben az életemben kiderül, hogy Alainnel mi a helyzet ebből a szempontból.
