….mint fájdalomcsillapító.
Jelenleg csak ez tart életben, és tesz képessé tovább élni a mindennapokat.
Fájdalmas minden perc. Nem vagyok az a kemény és erős típus, akin semmi sem látszik.
Nem tudom titkolni, ha valaminek örülök, vagy ha valami bánt. Különösen, ha az ekkora teher a lelkemben.
Márpedig otthon nem láthatják, nem tudhatják, hogy mi okozza a rossz kedvet, amit fáradtságnak gondolnak.
A nappalok még csak csak eltelnek valahogy. Munkaterápiával. De az esték, az éjszakák, és a hajnalok a legaljasabb módon éreztetik, hogy ez bizony nem álom, ez a rideg, és szívet tépő valóság.
Ha vele álmodom, még rosszabb. Márpedig betolakodik az álmaimba, nem hagy nyugodni.
Az ébredés így még elviselhetetlenebb.
Nem vagyok képes felfogni, elhinni, pedig valamiképpen el kell hessegetnem a gondolataim Alainről. Borzasztóan akarom én is, de egyszerűen nem megy. Itt zakatol bennem minden leírt, vagy mondott gondolata, mondata, szavai, a hangja.
Elraktam minden levelet és fényképet egy nehezen elérhető mappába (kitörölni nem volt erőm), és a környékére se merek kattintani, nem kínozom magam ilyesmivel. Tudom, hogy úgy még nehezebb lenne, ezért rá se nézek. De úgy tűnik, ez halovány és gyenge kísérlet, mert ettől függetlenül is itt van bennem a nap minden percében, és hallom a hangját, nyitott szemmel is látom magam előtt, és ha lehunyom a szemem, csak még rosszabb.
El kell felejtenem.
A Randi elmaradt…. Ergo a nász is. Nem csak halasztva, örökre törölve.
Nem is tudom mi a jobb, hogy nem történt meg, és legalább az érintéséről nincsenek emlékeim, nem hagyott nyomot a bőrömön, nem maradt az illata az orromban. Talán úgy még keservesebben fájna.
Cafatokra téphetem a képzelt forgatókönyvet. Sosem leszek benne szereplő. Rohadtul, mocskosul fáj. Nem vígasztal semmi. Tudom, persze, az idő majd feledteti. Ezt utólag már könnyebb belátni, de még nincs utólag.
Még bőven benne vagyok, nyakig, sőt a fejem búbjáig.
Vajon valóban el fog ez múlni valaha? Vagy épp amiatt leszek képtelen elfelejteni, és túllépni rajta, hogy beteljesületlen terv és álom marad, egy ábránd, amit kergettem, és amit fejben kergethetek csak tovább?! Nem lett volna jobb, ha megtörténik mégis?
Lehet, hogy lett volna valami kiábrándító esetleg, amibe lehet kapaszkodni, hogy mégsem lett volna tökéletes. Ez is elég gyenge kapaszkodó. Amilyen lelki állapotban léteztünk, el se tudom képzelni, hogy bármi is megtörte volna az idillt.
Persze a valóság sokszor kegyetlenebb, és lehetett volna bármi apróság, vagy nem apróság, ami miatt mégsem működik köztünk a takaró alatti üzemmód. Ezt már sosem fogom megtudni.
Nem szabadna táplálnom ezt az érzést, ezeket a gondolatokat. Ha valamibe nem fektetünk energiát, nem tápláljuk, az előbb utóbb elcsendesül, elmúlik. Mikor lesz már az előbb-utóbb?! Mennyi idő ez? Hetek, hónapok, évek? Megélem ép ésszel, ép lélekkel?
…………
Vissza kell fordulnom a valóság felé, az életem felé, amit választottam tizenegynéhány éve. Arra kell koncentrálnom, azt kell jobbá tennem. Rá kell jönnöm, mi vezetett idáig, miért kellett ez nekem, mi hiányzott, mi indított el a mellékúton, mit nem kapok meg, vagy mi a baj velem? Nem voltam én ilyen sosem, sőt! Mi történt velem, bennem? Hogyan tudom ezt visszafordítani, mit kellene tennem?
A párom iránt szeretném ezt érezni, de nem megy parancsszóra. Akarom. De az érzések nem így működnek bennem. Az eszem akarja, nagyon. Szeretném, ha minden a régi volna köztünk. Az érzés is. Hogyan lehet jobbá tenni? Keresem a választ, az utat, az eszközt.
Remélem még időben megtalálom….
