Nevezhetném szimplán Alanynak is, vagy LN-nek rövidítve, de az Alain mégiscsak vonzóbb, pláne azoknak, akik ennek hallatán-láttán Delonra asszociálnak.
Alain lett a nappalom, az éjszakám, minden gondolatom. Ha épp nem beszéltünk, az sms-ekbe merültem, vagy a leveleinek olvasgatásába, vagy csak simán ábrándoztam, álmodoztam, és természetesen mindenfélét elképzeltem.
Persze az is igaz, ha az ember nem hagyja magát, akkor az érzéseket is lehet szabályozni, irányítani, tudatosan nem táplálni, elnyomni.
Van azonban az az eset, amikor hiába minden erőfeszítés, nem sikerül. Csak tolakodnak azok a fránya, oda nem illő érzések, gondolatok, és befészkelik magukat jó mélyre az ember lelkébe.
Mit lehet ilyenkor tenni? – egész mással kell foglalkozni – hangzik a szakszerű jó tanács.
No igen, ez ideig óráig hatékony is. Munkaterápia, és társai. Barátokkal, barátnőkkel találkozás, sportolás, de intenzíven, izzasztósan, hogy a feszültséggel együtt hátha a kóros és zavaró érzések is távoznak az izzadsággal együtt.
Igyekeztem mindezt a feltörő szeretet a saját családomra szórni, szó se róla, jutott belőle nekik is bőven, hiszen extra adagban termett újabb és újabb adag bennem az endorfinból.
Csakhogy ettől még a tiltott gyümölcs vonzó maradt továbbra is, én pedig nem tudtam ellenállni.
Lehet merengeni rajta, hogy mi váltotta ki, és miért, mi hiányozhatott vajon, ami miatt erre kanyarodtam, és egyéb filozofálgatásokba, magyarázatokba csomagolni a tényeket, de ez mit sem változtatott az állapotomon, a lelkemben dúló viharos érzéseken. Ha valaki meg tudja mondani, mitől alakul ki bennünk a szerelem valaki iránt, akaratunk ellenére, az maga a csoda, és várom a megfejtést, árulja el nekem.
A kezdeti szikra lángra lobbant, és erőteljesen égni kezdett, lobogva, forrva, napról napra erősödve, míg végül az egekig csaptak a lángok. Nem volt viszonzatlan az érzés, ami csak fokozta a lelkesedésem, és a bennem fortyogó, már amúgy is erdőtűzbe átcsapó lángokat.
Ahogy Alainnel egyre többet beszélgettünk, leveleztünk, egyre nagyobbra duzzadt, és visszavonhatatlanná vált az iránta érzett szeretet-szerelem. Épült az ábránd, ahogy a lángok is nőttek egyre magasabbra.
Gyönyörűséges érzéseket, szavakat kaptam, Alain még verset is nekem. Fickándoztam a szerelemben, és ringatóztam a hullámain, hagytam hogy sodorjon ez a pompás, óceáni mélyen jól eső, zsibbasztós, bizsergős, gyomromba nyilallós érzés, és azt kívántam, sose érjen véget.
Ez az érzés minden mást elnyomott bennem. Még a lelkiismeret furdalást is. Nem éreztem rosszul magam.
Borzasztó tapintatosan bántunk egymás családi életével, vigyáztunk, hogy ne nagyon kerüljön szóba, csak amennyire nagyon muszáj, ha valamit igazán meg akartunk osztani egymással, azért azt elmeséltük.
Persze az eszem továbbra is szüntelenül óvott, figyelmeztetett, hogy nem lesz ennek jó vége, és fejezzem be, még most zárjam takarékra magam, de képtelen voltam, nem akartam. Nem akartam, hogy véget érjen, ami épp csak elkezdődött, és csodálatosan fantasztikus, tizenakárhányéve eldugott érzéseket csalt elő belőlem.
Talán erre mondják, hogy aki szerelmes, eszét veszti, és kicsit őrült lesz, nem tud józanul gondolkodni. Az észérvek itt nem nyomtak a latban sokat, a részegült szívem bizonyult erősebbnek a harcban, és legyőzte a józan eszem.
Ebben az állapotban már sort kerítettünk volna a találkára is, ha nem választ el minket egymástól óriási távolság.
Így aztán csak tervezgettük a találkozót,és ahogy teltek múltak a napok, egyre türelmetlenebbül vártuk a kitűzött dátum elérkezését, és egyre elviselhetetlenebbé vált a sóvárgás, a vágyakozás, de közben édes kín volt mindez, élveztük minden percét.
Természetesen szívünk szerint átlapoztuk volna a naptárat, hogy már ott legyünk végre egymással szemben, egymás karjaiban. Elképzeltem, az első találkozást, ahogy a nyakába ugrok Alainnek, és hozzábújok, hogy érezzem a lélegzetvételeit is, és a szájára tapadok, hogy végre beteljesüljön az álomnak egy kicsiny része, rögtön abban a pillanatban, ahogy meglátom.
A hétvégék szörnyen lassan, csigatempóban teltek Alain nélkül. Ólomlábakon vánszorgott az idő, míg amikor beszélgettünk, perceknek tűntek az órák is. De ez már csak így van a szerelemben, ez még nem okozott meglepetés.
Minden reggel azt vártam, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy csilingeljen az sms, vagy villogjon az e-mail.
Az otthon töltött időszakok kicsit mindig visszarántottak minket a földre, de napközben újra a magasba szöktek a lángok, és estére az egekben jártam. A hétvégék hatványozottan hullámvasútra emlékeztettek, amit pedig sosem kedveltem. De ez még belefért az izgalomba...
